Megígértük, betartottuk. De uralkodó Európa-bajnokhoz méltatlanul hoztuk a szerepet. Meccs közben azért többször eszembe jutottak azok, akik a horvátokra fogadtak, carramba! Végül egy késői góllal legyőztük a sakktáblásokat, kiestek. A paranoiás olaszokat vittük tovább, akik hozták a kötelezőt és legyűrték az íreket, azért várunk egy szót: köszi!
Már a mérkőzés eleje egy kisebb meglepetést és meghátrálást hozott ellenfelünktől: Slaven Bilić, horvát kapitány megkeverte a kártyát és az előzetesen beígért két csatár helyett egy támadóval - Mandžukić - küldte csapatát a pályára, a középpályát pedig a Bayern München alkalmazottjával Danijel Pranjićcsel erősítette meg. Okos. Ellenfelünknél egy kényszerű változás is történt: Ivan Perišič helyett Domagoj Vida játszott, mint a horvát bajnokság egyedüli képviselője.
Nálunk - az edzések alapján - felmerült a kétcsatáros játék, végül a csapat összeállítása, az írek elleni mérkőzéshez képest, nem változott, nem volt miért. Fernando Torres teljesen megérdemelten maradt elöl, kétgólos figyelmeztetője alapján, Cesc Fábregas a padon maradt.
Aki a mérkőzés elején gólszüretet és fergeteges támadásokat várt, csalódott lehetett, a játék pont ellenkező képet mutatott. Csapatunk remekül tartotta a labdát - a mérkőzés egyes szakaszában nyolcvan százalék fölött volt labdatartásunk - de a meglepően jó koncenráló és rugalmas horvát védelem százötven százalékon teljesített, tökéletesen tartotta távol kíváló támadóinkat Pletikosa kapujától. Volt egy jelenet - amely talán az első félidő legnagyobb helyzete volt - amikor Torres betört a tizenhatoson belűre és csaknem nulla fokos szögből bombázott a kapura, a horvát védők akkor is helyükön álltak.
Támadásaink meglehetősen visszafogott hangulatban bontakoztak ki, kevés szurkoló lehetett a tévé előtt, aki ne gondolt volna mégis valamiféle megegyezésre a két csapat között. Offenzíváink impotenciáját legjobban az mutatta meg, amikor távoli lövésekkel próbálkoztunk, Pletikosa komolyabb munka nélkül maradt.
Sőt, meglepetéssel állapíthattuk meg a meccs dereka táján: nemhogy támadó középpályásaink, de inkább a Piqué - Ramos páros van jobban foglalkoztatva. Mandžukić megint nagyot játszott, egyetlen egy elvesztett labdát nem ismert, semmit nem adott ingyen. Bizony, elismerjük: a Real Madrid hátvédje gyakran járt a szabálysértés határán és nem egy alkalommal meglepetéssel vehettük észre, Wolfgang Stark játékvezető feltűnően toleráns játékosunkkal. Hm.
A fordulás után aztán a horvátok még nagyobb nyomást gyakoroltak kapunkra, az 59.percben Modrić, egy gyönyörű centerezérés után Rakitičhez passzolt, aki csak azért nem örömködhetett gólja után, mert Casillas elképesztő reflexekkel rendelkezik! Mi pedig csak passzolgattunk passzolgattunk, amíg leírtam ezt a bekezdést játékosaink húsz alkalommal játszották egymáshoz a labdát, mire a mondat végére érsz addig legalább újabb tíz passzt számolhatnék meg, ekkor úgy tűnt soha nem rúgunk már gólt, viszont a horvátok vezetése a levegőben lógott. Ekkor beugrottak ismerőseim is, akik horvát továbbjutásra fogadtak, carramba!
Támadni pedig a horvátoknak kellett, ha biztosan tovább akarnak jutni, ezért Bilić az idő múlásával pályára tette Perišićcset és Nikica Jelavićcset, mindkettő támadó szellemű játékos hírében állt. Szerencsére a mérkőzés képét érdemben a friss játékosok sem tudták megváltoztatni, vagy éppen Casillas volt a helyén, így is kell. A mérkőzés hajrájában, érthető okokból, a horvátoknak még jobban kinyíltak, ezt megköszöntük, valósággal felpörgött tőle csapatunk, két percenként veszélyesebbnél-veszélyesebb támadásokat vezettünk. Végül a 87. percben Fábregas a nem leshelyzetben álló Iniestához passzolt, aki egy visszapasszal kihagyhatatlan helyzetbe hozta Navasót, nem is hibázott. 0:1
Iniesta mondta a meccs után: szenvedtünk Horvátország ellen, nagyon nehéz mérkőzés volt, nem vagyunk gépek. A meccs végéig harcoltunk, nyertünk.
Visszafogottan fogalmazunk: a legszebb futballt ti játsszátok, de ezúttal elfelejtettetek magasabb fokozatba kapcsolni. Megesik.
